Szerelem szép szivárvány... A közönség mond igazi ítéletet a Rómeó és Júliáról: a Dóm téren esténként egyre nagyobb tapsot kap a musical. Kerényi Miklós Gábor a tehetséges szereplőgárdával a vitatható értékű alapanyagból is látványos, hatásos, pergő sikerprodukciót hozott létre. Ízlés kérdése, hogy zenés népszínháznak vagy szórakoztatóipari mestermunkának nevezzük-e az előadást. Nyomtatható változat Cikk küldése e-mailben A heti legnépszerűbb 10 cikk Dolhai Attila (Rómeó), Szinetár Dóra (Júlia) és Földes Tamás (Lőrinc barát) az esküvői jelenetben Fotó: Schmidt Andrea A zenés színház hazai nagymestere, Kerényi Miklós Gábor ma már a műfaj nemzetközi szinten jegyzett legkiválóbb specialistái közé tartozik, ezért ideje volt, hogy hosszú szünet után visszatérjen régi nagy sikerei színhelyére, a Dóm térre. A Budapesti Operettszínház direktoraként teátruma legkeresettebb produkcióját, a Rómeó és Júliát hozta el Szegedre. A francia Gérard Presgurvic musicalje világsiker – csak Shakespeare hazájában buktatta meg a közönség, amely bizonyára nem tudta megbocsátani az örök érvényű love story felvizezését. Pregurvic populáris slágereket komponált, dalaiban keveredik a tánczene, a dzsessz, a rock, a pop a mai népszerű irányzatokkal. Kerényi tapasztalt színházi róka, érzékeny orral kiszimatolta: a darabból kasszasikert csinálhat. Amennyire lehetett, igyekezett visszatérni Shakespeare eredetijéhez, és modern zenés színházzá vadítani az érzelgősségbe hajló musicalt. Partnere volt ebben Götz Béla, akinek historikus hangulatú díszlete harmonizál a dómmal, és Velich Rita – rafinált jelmezei egyszerre maiak és kortalanul mutatósak. A Szegedről indult Duda Éva dinamikus koreográfiát készített, amit a színházi karral kiegészült budapesti gárda profin táncolt el. A produkció úgy pörög, olyan mozgalmas, tüzes, látványos, mint egy revü, bár a lélek néha elillanni tűnik ebből az olajozottan működő gépezetből. Van néhány zavaró momentum is. Azon az apróságon még könnyedén túl lehet lépni, hogy Shakespeare eredetijével szemben Rómeó a Lőrinc barát levelét összetépő Benvoliótól értesül Júlia haláláról. Az viszont már bizarr, ahogyan a kriptajelenetben felráncigálja a halottnak hitt Júliát az emelvényre, magához köti, majd méreg helyett a kötél általi öngyilkosságot választja. A Rómeóhoz szíjazott Júlia feléledve nem döfi magába a tört, hanem – ha jól láttam – elnyiszálja a csuklóját – és azonnal elvérzik. A nézőtér felsőbb régióiból alig lehet látni, hogy mi történik, ezért akadtak, akik hazafelé indulva azon vitatkoztak, hogyan halt meg Júlia. Az egyik verzió szerint valószínűleg szívinfarktust kapott, amikor magához térve tapasztalta: együtt lóg az akasztott Rómeóval... A produkció sikere elsősorban a kitűnő szereplőgárdának köszönhető. A Rómeót szenvedéllyel, felfokozott hévvel éneklő Dolhai Attila elsőrangú. A szép hangú és muzikális Szinetár Dóra éneklése néha túlzottan is szabatosnak, rutinosnak hatott, ezért a szombaton beugró Vágó Bernadett számomra izgalmasabb, üdébb, légiesebb Júlia volt. A Dadát komikus mozgással, sok melegséggel alakította Náray Erika, aki a premieren nem volt formában, de másnap már dzsesszesen, finoman énekelte a Szeme tűzben ég című dalt, amit nagy ovációval fogadott a publikum. A rendező dramaturgiai érzékét, invenciózusságát dicséri az előadás talán leghatásosabb jelenete: Janza Kata (Capuletné) és Csengeri Ottilia (Mon- tague-né) vérmes, parázs Gyűlölet-duettje, amit a magasba emelkedő forgón egyre vehemensebben énekeltek. A Mercutiót alakító Bereczki Zoltán szólaltatta meg az egyik legismertebb slágert (Lehetsz király...), ugyanakkor szenzációsan könnyed mozgásával, sziporkázó humorával is kitűnt a csapatból. Verona hercegeként a szegedi kötődésű Németh Attila adta meg nyitódalával az előadás alaphangját, tetszett még Szabó P. Szilveszter túlfinomult, zaklatott Tybaltja és Mészáros Árpád Zsolt energikus, vidám Benvoliója is. Makláry László avatott vezényletével a szegedi szimfonikusok játszottak – sajnos a muzsika és az énekhangok lemezről hallható finom arányát a Dóm téren nem mindig sikerült a hangosítással megteremteni, az egyébként sem vaskos zenekari szövetet sokszor szinte elnyomták az énekhangok.